Téma: Jim Hunters hosszú, dedikált karrier NASCAR keresi a helyét a NMPAs Hall

Jim Hunter élvezett szerepet sok, a NASCAR és eltekintve néhány utaktól Kapucíner gyorsforgalmi és karrier sikeres. Ő már megválasztott, (a) a NMPA Hall of Fame.

Barátom, elmondom, a néhai Jim vadász, aki a Tomsess 's tagja a nemzeti Motorsport Press Association Hall of Fame, Mielőtt ajánlani egy rövid történelmi szeretnék leckét.
Volt egy idő előtt-az én-m-Mikor rendszeres NASCAR médiában szinte nem létezett.
Ellentétben a mai, amikor jött a lefedettség, újságok birtokában. Rádió volt, és időszakos nem érdekel televízió. És menta megállapítható, könnyen cyberspace ismeretlen volt.
Így rajongók gyűjtött a legtöbb egy tartózkodik a szülővárosában rész sport újságban. Nos módosítani kell, hogy hadd rajongók délre a Mason-Dixon vonalat, hogyan van egy hír.
Így egy déli Motorsport-író-aki nyilvánvalóan nem dolgozik az újságban Indianapolis-volt egy értékes srác, olvasót, hanem az nemcsak a NASCAR.
Néhány közülük Voltak. Leggyakrabban a hírek, azt, hogy volt jelentette szülővárosában zenéjüket. Bármely számla, NASCAR események máshol nyújtotta, röviden, hírügynökségek.
Az 1960-NASCAR lefedettség minősül újságok voltos létfontosságúnak található, Daytona Beach, Atlanta, Charlotte, Columbia, Florence, Spartanburg, Roanoke, Greensboro, és egy kisebb valamivel mértékben, Birmingham, Greenville és Bristol.
Motorsport és írói tevékenységüket szorgalmasan lefedett egy helyi jellegét írta események meghatározza felajánl kommentár. De ezek barangol nem messze nagyon.
A papírokat nem, hogy fizessen egy érdekel kiterjedt lefedettség.
A vadász jött ki, a University of South Carolina melegvízfűtési volt egy vézna budapesti Elektromosban wide receiver-és alakult ki, mint a Columbia papír sport író.
Az ő napjaiban Motorsport újságíróként vadász volt egy ismerős alak, aki igényelhet legendák olyan, mint David Pearson (jobbra) barátsága garázs területén.

Többek között tagja volt a motorsport verte. Nem vagyok arculattervezési, hogy ő elfogadta, hogy az első, de tudom, hogy lett, a Columbia szellemű író.
Nem hitt, mást, mint hogy ő a legjobb. Hogyan tudom? Menta mondtam, vegye volt. Neki verseny volt egy kiterjedő dolog-NASCAR és az emberek de szöveggyűjtemény a számláját egy másik ugyanilyen gyógysegély része és.
Vadász egyszer töltötte az éjszakát a Darlington hírhedt fájl belsőmező tapasztalatai egy darab.
"Nem én, különösen Emlékszem jó munkát," mondta.
Ez kissé érthető, Nos ha Ön előkészített részére nem minden, ami szórakozóhely, éjjel lyrics talán hozzá, vadász. Mindazonáltal ő csinálta.
Egy szorította Mivel vadász idő lett a végén Joe Whitlock működő partnere. Alkotnak Együtt egy "vállalat" működő, hogy mint egy tandem, több mint elegendő szórakoztató és-hír, különösen a az olvasók az idejüket.
A környéken mindenki Garázs ismerte őket.
Nem, nem voltak az úttörők, a NASCAR-lefedettség. Ehelyett voltak újítók.
Először találkozott egy vadász, Amikor a hetvenes évek kellett közepéig költözött Atlanta.
Új volt, de soha nem tekintett rám ő, mint egy senkiházi. Mindig egyenrangú volt. Ő nyújtott tanácsadás, meséltek, és nem Anna azt javasolta, hogy talán én voltam a fejem fölött.
Hallgattam minden szó, mondta.
Hunter, valamint a késői Dick Thompson, a nagyközönséggel való ápolása kapcsolat igazgató Martinsville-i futamán, tanácsolta felismerhető több mint egyszer a legjobb történeteket a verseny nem jött az eseményeket. Jöttek az emberek.
Vadász halad tovább, és karrierje egy hozzá talán javára. Darlington, Talladega NASCAR és maga PR igazgatója lett.
Alakult ki a Darlington szerepet elnökévé, és válnak az emelkedett alelnök Aranka, PR, NASCAR, amikor átadta, 29 Emlékest, egész évben harcba után rák 2010 pozícióját.
Teljes szakmai élete volt-é a NASCAR.
Ez nem számít, De milyen helyzetben ő tartotta. Ő volt mindig. Nem volt értelme az önálló jelentőségű nagyszínpadán, nincs légi fölény.
A média tagja volt, neki, gyógysegély Anna. Miért? Egyszerű. Ő volt az egyik. Tudta, hogy mi a munka maga után vonta; a műsorszolgáltató/író szükséges.
Könnyen elérhető Így volt. Mindig volt egy információforrás. Tudom, hogy mikor alkalommal ő számtalan költői-ba központok médiatípusainak, le üljön, és minden kérdésére a választ, és olyan neki jól tette az a korszak, az Internet és a szociális média.
Ő egyszer repült Daytona Beach a Concord, NC, csak-hoz beszerez én interjúban egy-val.
Egyszer vezettem a Darlington, egy másik interjúban, és ragaszkodott, hogy együtt ebéd-ami egy hot dog stand. De egy szerény úgy tűnt, maga az természetes dolog.
Mindig fogta ő kéri, média, amikor csak egy tehette. Ha nem tudott ' ő tért őket vissza.
Menta egy régóta barátja felismerhető az ugratás mindig vele nem volt és egyedül-. Én egyike volt projekt azon keveseknek, akik nevezte "Nagy fehér vadász." igen, ez volt hülyeség. De közöttünk, tudtuk, hogy képviselteti magát.
Az én fondest memória évvel ezelőtt néhány történt vadász Daytona főhadiszállását.
Volt ott egy pár, egyének, akik az keresés a NASCAR Súgó mozgókép projekt, Kristóf talán naplósorokat folyamatban, van hozzá.
Konzultációkor Vadász azt mondta nekik valami tartottam ahhoz, hogy nyilvánvaló. Azt mondta, hogy tudjuk ": tudod, hogy ez egy film, vagy nélkülünk velünk. Mi már velünk mindig csinálni."
Aztán azt mondta:
"Te szerencsés, hogy nagyon Steve Waid (a) a fedélzeten Valad. Higgye el, ez egy jó dolog. Mindenki tudja neki. Mindenki szereti őt."
Igen, ez volt a PR. Igen, csinál az ő állását. Azonban amikor azt mondta, hogy nem volt különbség jelentős nézett egyenesen ő-a szemembe mintha azt jelent mondja minden szót.
Én naplósorokat nem felejtettem ezeket a kategóriamezőbe szavakat.
Sem egy nap, mikor az keresett én-én m újságíró és lábak, amikor azoknak lettem, lesz soha.
(A) a NMPA tette a Hall of Fame választás kiváló.
Miért?
Nem azért mert Jim Hunter, volt, és hogy barátom sokan mások.
Mindig, mert ez azért döntött úgy, egy ember akinek Végső tervezőpáros életre munka volt, hogy odaadás és a versenysport.
És ez ez annyira a tőzsdeügynök.

Attachment 3891Jim Hunter enjoyed a long and successful career in many roles with NASCAR and a couple of its speedways. He has been elected to the NMPA’s Hall of Fame.

Before I tell you about my friend, the late Jim Hunter, who is one of the newest members of the National Motorsports Press Association Hall of Fame, I would like to offer a brief history lesson.
There was a time – before my time – when regular NASCAR media coverage was almost non-existent.
Unlike today, when it came to coverage, newspapers held sway. Radio was intermittent and television didn’t care. And, as you can easily determine, cyberspace was unheard of.
So fans garnered most of their news from the hometown newspaper’s sports section. Well, let me amend that – that’s how fans south of the Mason-Dixon line got their news.
Thus a Southern motorsports writer – one who obviously didn’t work for an Indianapolis newspaper – was a valuable guy, not only for his readers, but also for NASCAR.
There were few of them. Most often the news they reported was about their hometown tracks. Any account of NASCAR events elsewhere was presented, tersely, by wire services.
In the 1960s newspapers that considered NASCAR coverage vital were located in Daytona Beach, Atlanta, Charlotte, Columbia, Florence, Spartanburg, Roanoke, Greensboro, and, to a somewhat lesser extent, Birmingham, Greenville, and Bristol.
Their motorsports writers diligently covered the local events, wrote features and offered commentary. But they didn’t roam very far.
Their papers didn’t care to pay for extended coverage.
Hunter came out of the University of South Carolina, where he was a scrawny football wide receiver, and emerged as a sports writer for the Columbia paper.
Attachment 3892In his days as a motorsports journalist, Hunter was a familiar figure in the garage area who could claim friendship with such legends as David Pearson (right).

Among other things he was part of the motorsports beat. I am not sure how he accepted that at first but I know he became one of Columbia’s most enterprising writers.
He didn’t believe in anything other than giving his best. How do I know? As I said, he was enterprising. For him, covering a race was one thing – but to report on NASCAR and its people was another, and equally important, part of the job.
Hunter once spent the night in Darlington’s infamous infield to file a piece about the experience.
“As I remember, I didn’t do a particularly good job,” he said.
Well, that is somewhat understandable if you are not prepared for all-night partying, which, I might add, Hunter was. Nevertheless, he did it.
As time pressed on Hunter became a working partner with the late Joe Whitlock. Together they formed a working “corporation” that provided, as a tandem, more than sufficient news and entertainment – especially for the readers of their time.
Everyone in the garage area knew them.
No, they were not the pioneers of NASCAR coverage. Instead, they were innovators.
When I first met Hunter in the mid-‘70s he had moved on to Atlanta.
I was new, but he never regarded me as an upstart. Rather, I was his equal. He offered advice, told stories and never suggested that perhaps I was in over my head.
I listened to every word he said.
Hunter, along with the late Dick Thompson, the public relations director at Martinsville Speedway, counseled me more than once that the best stories in racing didn’t come from the events. They came from the people.
Hunter moved on, and, I might add, to the benefit of his career. He became the public relations director at Darlington, Talladega and NASCAR itself.
He evolved into a role as president of Darlington and then rose to become the vice president of public relations for NASCAR, his position when he passed on Oct. 29, 2010 after a yearlong battle with cancer.
His entire professional life was imbedded in NASCAR.
But it didn’t matter what position he held. He was always himself. There was no sense of self-importance, no air of superiority.
A member of the media was, to him, someone of importance. Why? Simple. He had been one. He knew what the job entailed; what the broadcaster/writer needed.
So he was readily available. He was always a source of information. I know of countless times when he would come into media centers, sit down and answer every question asked of him – and he did so well into the era of the Internet and social media.
He once flew from Daytona Beach to Concord, N.C., just to provide me with an interview.
I once drove to Darlington for another interview and he insisted that we have lunch together – which was at a hot dog stand. But to his unpretentious self, it seemed the natural thing to do.
He always took his calls from the media when he could. When he couldn’t, he returned them.
As a long-time friend I could always banter with him – and I was not alone. I was among the few who called him “Great White Hunter.” Yeah, it was nonsense. But, among us, we knew what it represented.
My fondest memory of Hunter happened several years ago at his headquarters in Daytona.
I was there with a couple of individuals who were in search of NASCAR’s help for a motion picture project, which, I might add, is still in progress.
When they consulted Hunter he told them something I considered to be obvious. He said, “We know you can make this movie with us or without us. We would rather have you do it with us.”
Then he said:
“You are very fortunate to have Steve Waid on board with you. I can assure you this is a good thing. Everybody knows him. Everybody likes him.”
Yes, it was PR. Yes, he was doing his job. However, when he said it there was a significant difference – he looked me straight in the eye as if to tell me he meant every word.
I have never forgotten those words.
Nor, from the days when I searched for my legs as a journalist and to those when I became one, will I ever.
The NMPA has made an excellent choice for its Hall of Fame.
Why?
Not because Jim Hunter was my friend and one to many others.
Rather, it is because it has elected a man whose ultimate lifetime work and dedication were to the sport itself.
And it is so much the better for it.